Az Internet 1990-es évekbeli megjelenése óta az információs szupersztrádán szörfölők száma milliárdokra nőtt, s ennek köszönhetően a közösségi média használata mára világszerte az élet egyik természetes velejárója lett. Az Internetnek köszönhetően rengeteg információhoz férhetünk hozzá, több lehetőségünk adódik közösségi eszmecserékbe való bekapcsolódásra, és egyszerűbbé vált számunkra a kollektív cselekvés megszervezése is. A politikai arénát tekintve mindez hozzájárul ahhoz, hogy a változást követelő amúgy laza közösségek hatékonyabban léphessenek fel a közös cél érdekében.

A közösségi média politikai hatása

Joseph Estrada, a Fülöp-szigetek elnöke elleni büntetőper során 2001 januárjában a kongresszus az elnököz hű képviselőknek köszönhetően megszavazta néhány kulcsfontosságú terhelő bizonyíték mellőzését. A döntés bejelentését követően két órán belül több ezren gyűltek össze Manila utcáin, hogy a korrupt elnök elengedése ellen tiltakozzanak. A tüntetéseket részben továbbküldött rövid szöveges üzenetek (sms) segítségével szervezték meg. Látván a közvélemény képességét egy gyors és tömeges válaszmegmozdulás megszervezésére, az ország törvényhozói végül úgy döntöttek, hogy mégis engedélyezik a vád számára a bizonyítékok felhasználását. Estrada sorsa ezzel tulajdonképpen megpecsételődött. A fülöp-szigeteki elnök példája volt az első eset, hogy a közösségi média hozzájárult egy ország vezetőjének a hatalomból való eltávolításához – Estrada maga is „az sms-ező generációt” hibáztatta bukásáért.

A Fülöp-szigeteki stratégiát azóta több helyen is alkalmazták. 2004-ben Spanyolországban szerveztek tüntetéseket sms-ek és e-mailek küldésével José María Aznar miniszterelnök eltávolítása érdekében. 2009-ben Moldovában a Kommunista Párt bukását eredményezték az elcsalt választások miatti tiltakozásul sms-ekkel, illetve a Facebook és a Twitter oldalakon küldött üzenetek segítségével szervezett tömegdemonstrációk. 2002-ben pedig a Keresztény Egyháznak kellett perek sorával szembenéznie világszerte gyermekmolesztálók rejtegetéséért, miután a The Boston Globe 2002-ben megszellőztette, hogy egyes templomokban szexuális zaklatásokat követtek el.

Természetesen akad példa a közösségi média előnyeit kihasználni kívánó aktivisták kudarcára is, mint például Fehéroroszország esete 2006 márciusában, mikor az Alexander Lukasenko elnök elleni, részben e-mailek segítségével szervezett utcai tüntetések jártak sikertelenül. 2009 júniusában az iráni ellenzéki Zöld Mozgalom aktivistái minden lehetséges eszközt felhasználtak a Mir Hosszein Muszavira leadott szavazatok újraszámlálásának eléréséhez, de végül a kormányhoz hű erők kerekedtek felül. A vörös ingesek mozgalma Thaiföldön hasonló úton próbált eredményt elérni 2010-ben: a közösségi média alkalmazásában jártas tüntetők megszállták Bangkok belvárosát, a thai kormány azonban végül szétoszlatta a tüntetőket. (Shirky: The Political Power of Social Media. 2. o.)

Az Internet és a közösségi oldalak politikai folyamatokra gyakorolt hatásának vizsgálata nehéz feladat, mivel a szóban forgó online eszközök viszonylag újak, így nem áll rendelkezésre megfelelő mennyiségű példa összehasonlító esettanulmányok elvégzéséhez. Nehéz megválaszolni azt a kérdést is, hogy vajon a közösségi oldalak hozzájárulnak-e a demokrácia terjedéséhez? Clay Shirky, a New York University professzora szerint ma azt a választ adhatjuk erre a kérdésre, hogy a digitális eszközök valószínűleg nem ártanak rövidtávon, esetleg még segítenek is hosszútávon, a legdrámaibb hatást pedig azokban az országokban érhetik el, ahol a közvélemény amúgy is behatárolja a kormány mozgásterét. Mindezek ellenére a közösségi oldalak majdnem a világ összes politikai mozgalmának szervező eszközei lettek, így nem véletlen, hogy a világ legtöbb autoriter kormánya próbálja korlátozni az azokhoz való hozzáférést. (Shirky, uo.)

Az Internet, a közösségi oldalak és hálózatok elősegítik az állampolgári részvételt és tágabb körben biztosítják a szabadságjogokat, ahogyan azt korábban a nyomtatott sajtó, a távíró, vagy a telefon is tették. Az új médiával, mint politikaformáló erővel szemben megfogalmazott leggyakoribb kritika ugyanakkor, hogy az emberek az általa nyújtott eszközöket csak kereskedelmi célokra, társadalmi életük folytatására, esetleg önpusztításra használják. Ez viszont a média minden formájára igaz, ettől még a közösségi oldalaknak még lehet komoly befolyása a politikai folyamatok alakulására. Ahogyan korábban is, napjaink társadalmi mozgalmai is meg fognak ragadni minden eszközt nézeteik hangoztatására, és tevékenységük megszervezésére. Az autoriter kormányok is felismerték, hogy egy jól szervezett közösség korlátozhatja a politikai vezetés mozgásterét, s ezért igyekeznek elfojtani az állampolgárok közötti kommunikációt.

Az az elmélet, hogy a média támogató szerepet játszik a társadalmi átalakulásokban, a nyomtatott sajtó példájával is igazolható. Ahogy arra Jürgen Habermas német filozófus 1962-ben már rámutatott, a nyomtatott sajtó elősegítette Európa demokratizálódását azáltal, hogy teret adott a politikailag aktív állampolgároknak nézeteik megvitatására, még a demokratizálódási folyamat lezárulása előtt. Ennek az érvelésnek a későbbi vizsgálata után azt a következtetést vonták le a kutatók, hogy a politikai szabadságjogokhoz egy olyan író-olvasó civil társadalomnak kell társulnia, amely képes a nyilvánosság elé tárt ügyek megvitatására. Elihu Katz és Paul Lazarsfeld szociológusok az 1948-as amerikai elnökválasztást követően a politikai véleményalkotásról készített híres tanulmányukban kimutatták, hogy a tömegmédia önmagában nem változtatja meg az emberek gondolkodását. (Katz – Lazarsfeld, 1955) Sokkal inkább egy kétlépcsős folyamatról van szó, mely során a média csupán továbbítja a véleményeket, amiket később megvitatnak a barátok, családtagok és kollégák. A politikai vélemények valójában e vita során formálódnak, s általában véve az Internet, de különösen a közösségi oldalak pont ebben játszanak fontos szerepet. A nyomtatott sajtótól eltérően az Interneten a tartalmakat nem csak fogyasztani lehet, hanem előállítani is, így hétköznapi embereknek is lehetősége adódik, hogy bizalmasan vagy nyilvánosan artikulálják és megvitassák egymással nézeteiket. Mindezek fényében tehát kijelenthető, hogy az információkhoz való hozzáférésnél fontosabb a párbeszéd lehetősége.

Akadnak szkeptikusok is

Sokan vitatják, hogy a közösségi oldalak számottevő hatással lennének egy ország politikájának alakulására. Legtöbbször azzal szoktak érvelni a szkepticisták, hogy a közösségi oldalak, mint eszközök önmagukban hatástalanok, másodsorban pedig hozzá szokták tenni, hogy azok legalább annyit ártanak a demokratizálódásnak, mint amennyire hasznára vannak, mivel az elnyomó kormányok is egyre ügyesebben használják azokat az eltérő vélemények elnyomására. A hatástalansággal kapcsolatban Malcolm Gladwell kanadai újságíró fogalmazott meg kritikát a The New Yorker hasábjain. Gladwell véleménye szerint az emberek egy része olyan tevékenységgel próbál társadalmi változást elérni, amely kevés áldozatot követel, például a „Darfúr megmentésére” létrehozott (Save Darfur) Facebook csoporthoz való csatlakozással, amelynek nincs igazi haszna. Gladwell kritikájára válaszolva Shirky hangsúlyozta, hogy noha az igaz, hogy a kevésbé elkötelezett emberek nem tudják csupán egy kattintással megváltoztatni a világot, ez még nem jelenti azt, hogy az igazán elkötelezett szereplők ne tudnák hatékonyan használni a közösségi oldalakat. (Shirky, 8. o.)

Shirky szerint sokkal komolyabb kritikája a közösségi oldalak politikaformáló szerepének, hogy az államok egyre kifinomultabb eszközökkel bírnak a közösségi oldalak ellenőrzését, korlátozását, vagy befolyását illetően. Rebecca MacKinnon, a New America Foundation, és Evgeny Morozov, az Open Society Institute kutatói szerint a közösségi oldalak ugyanakkora eséllyel erősítik az autoriter rezsimeket, ahogyan gyengítik őket. Erre jó példa, hogy a kínai kormány nem kevés energiát szánt a közösségi oldalak jelentette fenyegetések ellenőrzését lehetővé tevő rendszerek tökéletesítésére. Mindezek tükrében leginkább azért állíthatjuk, hogy a szociális média hozzájárulhat a politikai változásokhoz, mert az elégedetlenkedők / a változást követelők és a kormányok is így gondolják. A világon mindenhol hisznek az aktivisták az új eszközök hasznosságában, és ennek megfelelően igyekeznek is kihasználni azok előnyeit. S bár a kormányok vitatják a szociális média eszközeinek erejét, válaszul készek zaklatni, letartóztatni, száműzni, vagy akár meg is ölni a felhasználókat.

Malcolm Gladwell a The New Yorker számára írt cikkében Clay Shirky-vel vitatkozva az 1960-as évekből hoz példákat olyan emberjogi mozgalmakra, melyek még az email, az sms, a Facebook vagy a Twitter korát megelőzően teljesedtek ki. Szerinte a szociális média új eszközei csupán új lendületet adtak a társadalmi aktivizmusnak. A Facebooknak, a Twitternek és a hasonló közösségi oldalaknak köszönhetően a politika és a közakarat közötti hagyományos kapcsolat a feje tetejére állt, megkönnyítve az elnyomottak számára az együttműködést, a szervezkedést, illetve aggodalmaik kifejezését.(Gladwell, 2. o.)

Evgeny Morozov, az amerikai Stanford Egyetem kutatója az egyik legkitartóbb kritikusa a szociális média által betöltött szerep felnagyításának. Morozov munkája során rámutatott, hogy a kevés számú Twitter felhasználóval rendelkező Moldovában nem voltak számottevő hatással a közösségi oldalak a történtekre. Hasonló megállapításra jutott Golnaz Esfandiari Iránnal kapcsolatban, aki odáig ment, hogy szerinte nem volt „Twitter-forradalom” Iránban. Ennél többre tartotta a közösségi oldalak jelentőségét az amerikai Külügyminisztérium, amit jól mutat, hogy a teheráni diáktüntetések során amerikai külügyi tisztviselők az előre beütemezett karbantartási munkálatok elhalasztására kérte a Twittert, nehogy a kritikus időszakban szüneteljen a szolgáltatása. Mark Pfeifle korábbi nemzetbiztonsági tanácsadó szerint a Twitter nélkül az irániak nem érezték volna elég erősnek magukat ahhoz, hogy kiálljanak a szabadságért és a demokráciáért.

A The Dragonfly Effect című könyvében Andy Smith és Jennifer Aaker, a Stanford Business School professzorai Sameer Bhatia, egy leukémiás amerikai vállalkozó történetén keresztül próbálják példázni, hogyan lehet felhasználni a közösségi oldalak gyenge kötelékeit valamilyen társadalmi megmozdulás megszervezéséhez. Bhatiának csontvelő donorra volt szüksége, de nem akadt alkalmas donor sem a családi, sem a baráti körében, ezért Bathia üzlettársai úgy döntöttek, hogy e-mailen keresztül próbálnak meg donort találni. A Facebook-ot és a YouTube-ot ugyancsak felhasználták a „Help Sameer” kampány keretében. Idővel közel 25 ezren regisztráltak a csontvelődonor regiszterbe, és Bhatiának sikerült donort találni. (Sajnálatos módon hónapokkal később Bathia elhunyt, de az ügye által megmozgatott embereknek köszönhetően jelentős számmal nőtt a csontvelődonorok száma, ami ki tudja, hány ember életét mentette meg.) Megjegyzendő azonban, hogy ez a kampány főleg azért lehetett sikeres, mert nem kértek sokat az emberektől, és a résztvevőknek nem kellett semmilyen kockázatot sem vállalniuk. (Gladwell, 5. o.)

Az Internet szerepe általában

Az Internet azért játszhat fontos szerepet a politikai események alakításában, mert nem olyan egyirányú tömegkommunikációs eszköz, mint a televízió, és nem csak két személy között teszi lehetővé a párbeszédet, mint a telefon, hanem lehetőséget ad arra, hogy egész közösségek kommunikáljanak más közösségekkel – sokan sokakkal, ha úgy tetszik. Ennek pedig egyértelmű politikai és társadalmi vonzatai vannak. Clay Shirky az Internetnek a média világára gyakorolt hatásait tekintve három fontos tényezőt tart kiemelendőnek:

- Az egyik az, hogy az Internetnek hála az emberek rengeteg
információhoz férhetnek hozzá.
- A másik, hogy hétköznapi emberek kapnak lehetőséget általa arra, hogy
véleményüket nyíltan hangoztassák.
- A harmadik tényező, hogy csoportok szervezhetik segítségével
tevékenységüket.

Ám ezen eszközöknek a politikai hatásait vizsgálva sokan hajlamosak túlbecsülni az információhoz való hozzáférés fontosságát, mint például a közel-keleti és észak-afrikai események esetében. Shirky elismeri az információhoz való hozzáférés fontosságát, ám szerinte hiba volna emellett lebecsülni az „egymáshoz való hozzáférés” jelentőségét: azt, hogy hétköznapi emberek alakíthatják a közvéleményt, s csoportok koordinálhatják tevékenységüket az Interneten keresztül. A digitális média eszközei lehetővé teszik a korábban szétszórt közösségek számára, hogy szinkronizálják véleményeiket, koordinálják lépéseiket, és hogy dokumentálják az eseményeket.

Ahhoz, hogy megértsük a közösségi médiához társuló aktivizmust, először is tisztáznunk kell, hogy annak platformjai gyenge kötelékekre épülnek. A Twitter például arra jó, hogy olyan embereket kövessünk nyomon (vagy, hogy olyanok kövessenek minket), akikkel még sosem találkoztunk. A Facebook pedig kiváló eszköz arra, hogy olyan ismerőseinkkel tartsuk a kapcsolatot, akikkel máshogy nehéz lenne. Ezért van az, hogy a Facebookon lehet az embernek akár 1000 „barátja” is, míg a való életben nem. Ettől függetlenül nem szabad elfelejtenünk, hogy a Facebook vagy a Twitter így is hozzájárulhat ahhoz, hogy ezek az egymást talán alig ismerő emberek összefogjanak egy közös cél érdekében. Bár a gyenge kötelékekre épülő formációknak még így sem sikerült soha jelentős politikai változást elérniük, az erős kapcsolati rendszerrel rendelkező, politikailag aktív emberek csoportjai is használják a közösségi média eszközeit, így a közösségi oldalak nem korlátozódnak a gyenge kötelékekkel rendelkező hálózatokra.

Anne-Marie Slaughter nemzetközi kapcsolatok szakértő az Internet szerepét és fontosságát a szabadságjogok felől megközelítve három tényezőt tart kiemelendőnek. Az egyik, az Internethez való csatlakozás lehetősége, mivel ma az emberek életüket „offline és online” élik, s e kettő egyre inkább összeolvad. Aki ma nem rendelkezik Internet-hozzáféréssel, az lényegében kitaszítódik a 21. század világából. Viszont, ha már valaki számára biztosított az Internet elérése, annak szüksége van arra, hogy minden információhoz hozzáférhessen, amire szüksége van. Mindezek után pedig a felhasználóknak egymással is kapcsolatba kell tudni lépniük, hogy megoszthassák egymással véleményüket. (Rose, 4. o.)

A közösségi média és az Internet politikai hatásának egy másik vonzata, hogy a korlátlan információáramlásnak köszönhetően az emberek olyan eseményekről értesülhetnek, amelyekről eddig nem hallhattak. Ebből következik, hogy számos megoldásra váró problémáról indulhat párbeszéd az emberek között, ami végül valamilyen módon beavatkozáshoz vezethet. Egy 2010-es kutatás szerint bizonyítékokkal alátámasztható, hogy az úgynevezett Web 2.0 alkalmazások módosítják az egyének és az állam közötti erőegyensúlyt. Az állampolgárok ma már sokkal könnyebben működhetnek együtt nem kormányzati szervezetekkel és külföldi közösségekkel annak érdekében, hogy saját kormányuk politikáját befolyásolják. A YouTube-ot rendszeresen használják arra, hogy az elnyomó kormányerők cselekményeiről mobiltelefonokkal készített videókat megosszák, kiváltva ezáltal a világ elítélő reakcióját. A Facebook-ot ehhez hasonlóan társadalmi megmozdulások megszervezésére is felhasználják, ami pedig végső soron politikai cselekvés. (Carpenter, 260. o.)

Az arab tavasz és a közösségi oldalak

Az elmúlt évszázadban a világ számos demokratizálódási hullámnak lehetett szemtanúja, néha meglepő helyeken. A legutóbbi ilyen hullám lebontotta a berlini falat, és teret engedett a demokráciának a korábban kommunista kelet-európai országokban és a világ más részein. 2010-ben körülbelül a világ országainak háromötöde volt demokratikus berendezkedésű, majd 2011-ben új demokratizálódási hullám indult meg egy olyan régióban, melyet eddig elkerült a demokrácia: Észak-Afrikában és a Közel-Keleten kezdetét vette az úgynevezett arab tavasz. Azt, hogy konkrétan milyen szerepet játszott az Internet és a közösségi média a közel-keleti és észak-afrikai felkelésekben, ma még nem tudjuk biztosan. Az arab tavasz során látott tömegmegmozdulások hátterében munkáló erők sokfélék lehettek, s ezek feltárását kutatások sora végezheti csak el. Mindezek ellenére érdemes szemezgetnünk a témával foglalkozó szakértők véleményei közül.

2010-ben még senki sem gondolta volna, hogy egy zöldségárus képes lehet a demokráciáért folytatott tüntetések sorát elindítani az arab világban. Ehhez képest miután Mohammed Bouazizi a kormány ellen tiltakozva 2010. december 17-én felgyújtotta magát Tunéziában egy önkormányzati épület előtt, egy egész Észak-Afrikán és a Közel-Keleten végigsöprő tüntetéshullámot indított útjára. Először megbukott a tunéziai kormány, majd Hoszni Mubarak egyiptomi elnök kényszerült távozásra, Líbiában polgárháború tört ki, mely a már szintén évtizedek óta uralkodó Moammer Kadhafi trónfosztását eredményezte. Több érintett országban került sor kormányátalakításokra, és hangzottak el alkotmányos reformokról szóló ígéretek. Egyes kormányok infrastruktúrafejlesztést, magasabb munkanélküli-segélyt, élelmiszer-ártámogatásokat és béremeléseket ígértek. Legutóbb a jemeni uralkodó, Ali Abdullah Szaleh jelentette be távozását a tüntetések miatt, míg Szíriában jelenleg is tartanak a tömegmegmozdulások.

Az arab tavasznak több oka is lehetett. Az egyik minden bizonnyal a közösségi média, mely által emberi arcot lehetett adni a politikai elnyomásnak. Bouazizi öngyilkossága egyike volt azon történeteknek, melyek a Facebook-on, a Twitter-en és a YouTube-on terjedve tüntetések megszervezésére késztették az embereket, akik heves kritikával illették a kormányokat, és terjesztették a demokrácia eszméjét. A demokráciát támogató mozgalmak már a mobiltelefonok és az Internet megjelenése előtt is léteztek a szóban forgó országokban. Ezek a technológiák azonban segítették a demokratikus eszmék támogatóit abban, hogy kiterjedt hálózatokat építsenek ki, társadalmi támogatottságra tegyenek szert, és politikai akciókat szervezzenek. Lehet, hogy nem a technológia keltette fel a politikai szabadság iránti vágyat az emberekben, de mindenképpen eszköz volt a demokrácia támogatóinak kezében, melyet a saját hasznukra fordíthattak.

Egy a Washington University Kommunikációs Kara által folytatott, az információs struktúráknak a muszlim társadalmakban betöltött politikai szerepét, valamint a digitális média iszlám világban való állampolgári és politikai alkalmazását vizsgáló projektje keretében készített 2011-es jelentés szerint a közösségi média központi szerepet játszott a politikai viták alakításában az arab tavasz során. A Tunéziára és Egyiptomra koncentráló vizsgálat három megállapításra juttatta a kutatókat. Az első és talán a leglényegesebb, hogy a közösségi média központi szerepet játszott az arab tavasz politikai vitáinak alakításában. Bizonyítékokkal alátámasztható, hogy politikai témájú beszélgetések lefolytatásához biztosítottak teret a közösségi oldalak. A városokban élő, tanult fiatalok a tüntetések előtt és közben is aktívan használták a Facebook, a Twitter és a YouTube szolgáltatásait, hogy nyomás alá helyezzék a kormányzatot. Mindezek mellett ott voltak még az egyiptomi és a tunéziai kormányt kritizáló bloggerek, vagy a nyugati híroldalakról tájékozódó és a megbízható híreket terjesztő politikai szervezetek és személyek is.

A vizsgálat második megállapítása, hogy a nagyobb méretű megmozdulásokat mindig több forradalmi témákkal kapcsolatos online beszélgetés illetve eszmecsere előzte meg. A kutatók szerint az online párbeszédek lényeges szerepet játszottak a tunéziai és az egyiptomi kormány bukásához vezető folyamatokban. A kormányok maguk is felismerték a közösségi média eszközeivel felvértezett ellenzéki mozgalmak erejét, amit jól bizonyít, hogy Tunéziában blokkolni akarták a Facebook és más oldalak elérhetőségét, letartóztattak számos bloggert, és több olyan személyt is, akik a kormánnyal szemben kritikus információkat osztott meg az Interneten. Egyiptomban hasonlóképpen kísérletet tettek a közösségi oldalakhoz való hozzáférés letiltására, ám rájöttek, hogy a Tahrir tér tüntetői máshogy is képesek egymással tartani a kapcsolatot. A Muzulmán Testvérek például londoni szervereken üzemeltették a blogjaikat, így azokat nem lehetett elérhetetlenné tenni. Mindezek mellett a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a közösségi média segítette a demokratikus eszmék nemzetközi terjedését. Bizonyítható, hogy a demokrácia egyiptomi és tunéziai szószólói egyaránt a közösségi média eszközeit vették igénybe a külföldi sorstársakkal való kapcsolattartásra. (Howard, 2-3. o.)

Hasonló megállapításokra jutott a Dubai School of Government által az arab közösségi médiáról készített jelentés is, mely szerint az aktivisták a közösségi oldalak segítségével szervezték a tüntetéseket. A jelentés szerint a közösségi média központi szerepet játszott a tömegek mozgósításában, buzdításában, a véleményformálásban és a változás alakításában. Megállapítható, hogy az arab régióban lezajlott tüntetések nagy részét a Facebookon kezdeményezték, és az idő haladtával a közösségi oldalak használata 15-20 százalékkal növekedett. Az egyetlen kivétel ez alól Líbia volt, ahol a felhasználói aktivitás 76%-ot esett vissza. A jelentés megjegyzi, hogy visszafelé sült el az egyiptomi hatóságoknak az információáramlás korlátozását célzó erőfeszítése, ami csak még jobban felbőszítette az embereket, akik kreativitásuknak köszönhetően más módon is meg tudták oldani a kommunikációt és a szervezkedést.

A George Washington University kutatói egy másik szemszögből vizsgálták a közösségi média szerepét az arab tavasz során. Az egyiptomi és a líbiai eseményekkel kapcsolatos, január és március között küldött Twitter-üzeneteket vizsgálva kimutatták, hogy a felkelésekkel kapcsolatos hivatkozásokra kattintó felhasználóknak több, mint 75%-a külföldi volt, a kattintások száma pedig nagymértékben nőtt a fontosabb események után, például Hoszni Mubarak egyiptomi elnök lemondását követően. Ehhez képest az arab világon belülről származó kattintások száma sokkal kevesebb volt. Mindez arra enged következtetni, hogy az új média kiváló lehetőséget ad a nemzetközi hallgatóság tájékoztatására.

Megjegyzendő ugyanakkor, hogy egyes szakértők arra figyelmeztettek, hogy a közösségi média és az arab tavasz összefüggéseivel kapcsolatban gyűjtött adatok annyira eltérőek, hogy szinte lehetetlen értelmes következtetéseket levonni belőlük. A képet tovább árnyalja, hogy más szakértők szerint a televízió és az sms meghatározóbb szerepet játszott a szociális médiánál a tunéziai és az egyiptomi eseményekben, mivel Internet-hozzáféréssel általában csak a lakosság harmada rendelkezik, míg TV-készüléke és mobiltelefonja a társadalom közel 80 százalékának van. Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy a Közel-Keleten az Egyesült Arab Emirátusokban, Izraelben és Bahreinben rendelkeznek a legtöbben Internet-hozzáféréssel.

Viszonylag sok a hozzáértő

Az egyik ok, amiért a technológia hatékony eszköze lehetett a demokratikus mozgalmaknak Tunéziában és Egyiptomban, hogy mindkét országnak viszonylag fiatal, a technikai eszközöket jól ismerő népessége van. Tunéziában, ahol az átlag életkor 30 év, a 10 milliós lakosságnak közel 23%-a 14 éven aluli. Egyiptomban, ahol az átlag életkor 24 év, az ország 83 milliós lakosságának 33 százaléka fiatalabb 14 évesnél. A mobiltelefonok mindkét országban elterjedtek, Tunéziában minden 100 emberre jut 93 mobiltelefon előfizetés, míg Egyiptomban 100 emberből 67 rendelkezik mobiltelefonnal. Mindezek mellett ráadásul a kormány cenzúrázta a médiát, ami arra késztette az embereket, hogy az Interneten keresztül próbáljanak meg tájékozódnia az eseményekről. Az Internethasználat szintén jelentős mindkét országban: Tunéziában a lakosság 25 százaléka, Egyiptomban pedig 10 százaléka használta már az Internetet. Az Internethasználóknak ráadásul több mint a fele 34 évesnél fiatalabb. Mindez részben magyarázatul szolgálhat arra, hogy az utcákon tüntető emberek között miért volt olyan sok a fiatal, technikai eszközök használatában jártas személy, aki blogot írt, Twitterezett, vagy posztolt a Facebookon az aktuális eseményekről. (A demográfiai és a telefon illetve internethasználatra vonatkozó adatok forrásai: CIA World Factbook, World Bank”s World Development Indicators, International Telecommunications Union.)

Az arab tavasz előtt a Twitternek már voltak hű felhasználói Tunéziában és Egyiptomban is, főleg a nagyvárosokban. Bár a megmozdulásokat megelőző időszakról nem állnak rendelkezésre a felhasználókra vonatkozó adatok, ismert, hogy a világ legtöbb részén családtagok és barátok használják a Twittert arra, hogy megbeszéljék egymással mindennapi ügyeiket. A Facebook azért vált jó politikai eszközzé, mert az emberek számára hasznosnak bizonyult a tartalmak felhalmozására és a hasonló beállítottságú ismerősök közötti kapcsolatok építésére.

Mit tehet a diktátor?

A társadalmi média új eszközeinek segítségével az elkötelezett állampolgárok csoportjai képesek kellemetlen helyzetbe hozni az államot. A szóban forgó digitális eszközök dilemma elé állítják a vezető politikusokat (a diktátor dilemmája), akik sokszor nem tudják, miként reagáljanak az új kihívásra. A társadalmi média eszközei biztosítják az emberek számára, hogy megosszák egymással véleményüket, hogy koordinálják tevékenységüket, és hogy dokumentálják az eseményeket.

Jelenleg az ellenzék és a média elhallgattatásával, valamint a közösségi oldalak elérésének korlátozásával próbálkozó Basszár el-Aszad szíriai elnöknek kell szembenéznie a diktátor dilemmájával. Amennyiben korlátozni akarja a Facebook, a Twitter és a YouTube-hoz hasonló oldalak elérését, ezt többféleképpen is megteheti. Ennek az egyik legdurvább módja a hálózat leállítása, amivel Mubarak is próbálkozott, ám pont az ellenkezőjét sikerült elérnie, mint amit eredetileg szeretett volna, és csak tovább radikalizálta a lakosságot. Az egyiptomi elnök hibájából azóta tanult a többi diktátor, ezért ők már tudják, hogy nem szabad teljesen leállítani az Internet-szolgáltatást. Irán és Kína például idő, térség vagy tartalom szerint avatkozik csak be az Internet működésébe, lassítja például, hogy a felhasználók ne tudjanak e-mailt küldeni, vagy videókat nézegetni. Lekapcsolnak egy-egy mobil átjátszó tornyot adott időpontban, adott helyen, ahol és amikor fennáll a kockázata, hogy emberek egy csoportja koordinált akciót hajthat végre. A kínaiak különösen elkötelezettek a közvélemény megosztása mellett. Ezért az arab tavasz alatt például nem tiltották be az „Egyiptom” vagy a „jázmin” kulcsszót, de kitörölték őket az aktuális témák (trending topics) közül. Tehát a céljuk nem az volt, hogy megakadályozzák, hogy az emberek megbeszéljék egymással az eseményeket, mivel a kormányzat nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen a politikai vezetés aggodalmairól. Csupán azt akarták elkerülni, hogy az állampolgárok rájöjjenek, hogy mindenki ugyanarról beszél. Ebben mutatkozik meg a közösségi média igazi ereje. A kormányok, főleg az autoriter berendezkedésűek, nem a felbátorodott egyénektől félnek igazán, hanem a szervezett csoportoktól. Ezért a legtöbb esetben azt a taktikát követik, hogy megengedik az elégedetlenkedőknek a tiltakozást, de megakadályozzák, hogy a csoporton kívül szinkronizálják véleményüket.

Következtetések

Mindenképp érdemes feltennünk a kérdést, hogy ha nem álltak volna rendelkezésre a közösségi média eszközei, akkor ezek a felkelések vajon elmaradtak volna-e? Slaughter szerint igen, mivel drámai mértékben fejlődtek az elnyomás eszközei, ezért az azzal szemben álló eszközöknek tartania kell a lépést. Ma már a kormányok számos módon képesek akadályozni az információ áramlását, s ezt az embereknek valahogyan muszáj ellensúlyozni. A digitális média eszközei hozzájárulnak ahhoz, hogy az állampolgárok felelős politika folytatására kényszerítsék a kormányaikat. Ez alól három kivétel van: ha nagyon elszegényedett országról van szó; ha a kormány kész erőszakkal elnyomni saját állampolgárait; vagy ha elegendő pénz áll a kormány rendelkezésére az állampolgári akarat kielégítéséhez, így az emberek nem várnak majd többet a politikai rendszertől. (Rose, 9. o.)

Nem a közösségi média volt az oka a politikai felkeléseknek Észak-Afrikában, de az információs technológia, a mobiltelefonokat és az Internetet is beleértve, növelte az állampolgárok és a civil társadalom képességét a belpolitika befolyásolására. A Facebook-hoz, a Twitterhez és a YouTube-hoz hasonló közösségi oldalak többféleképpen is hatással vannak a politikai kommunikációra. A közösségi média új lehetőségeket teremt, és új eszközöket biztosít a társadalmi mozgalmaknak, hogy válaszokat adjanak a belpolitikai fejleményekre. A politikai tartalom előállításának és fogyasztásának a társadalmi elitektől független képessége kiemelkedő fontosságú, hiszen a közös sérelmekben osztozó közvélemény és a változás lehetősége gyorsan kifejlődhet. Másodsorban pedig a közösségi média transznacionális kapcsolatokat építhet ki egyének és csoportok között. Ez azt jelenti, hogy a meggyőző történetek, a figyelemfelkeltő üzenetek vagy videók bejárják az egész régiót, esetenként komplex hatásmechanizmust generálva.

Az arab tavasz során az emberek a közösségi média segítségével adtak hangot a szabadság iránti vágyuknak, ám ez a szabadság eléréséhez felhasznált eszköztár egyik alapvető elemévé is vált egyben.

Források

1. CARPENTER, Charli - DREZNER, Daniel W.: International Relations 2.0: The Implications of New Media for an Old Profession. In: International Studies Perspectives (2010) 11, 255-272. o. < http://danieldrezner.com/research/ir2.0.pdf > Letöltve: 2011.11.22.

2. CULLUM, Brannon: Were Protests In Moldova A Twitter Revolution? Movements.org. < http://www.movements.org/case-study/entry/were-protests-in-moldova-a-twi... > Látogatva: 2011.11.28.

3. ESFANDIARI, Golnaz: The Twitter Devolution. Foreign Policy, June 7, 2010. < http://www.foreignpolicy.com/articles/2010/06/07/the_twitter_revolution_... > Látogatva: 2011.11.29.

4. GLADWELL, Malcolm: Small Change. In: The New Yorker. October 4, 2010. < http://www.newyorker.com/reporting/2010/10/04/101004fa_fact_gladwell?cur... > Látogatva: 2011.11.22.

5. GOTTLIEB, Benjamin - REZVANI, Arezou: Clay Shirky: How Social Media Abetted The Arab Spring. Neon Tommy, University of Southern California (USC), November 10, 2011. < http://www.neontommy.com/news/2011/11/clay-shirky-how-social-media-abett... > Látogatva: 2011.11.14.ű

6. HOWARD, Philip N.: Opening Closed Regimes. What was the Role of Social Media During the Arab Spring? Project on Information Technology & Political Islam (pITPI), Working Paper 2011.1., September 11, 2011. < http://dl.dropbox.com/u/12947477/reports/pITPI_datamemo_2011.pdf > Letöltve: 2011.11.14.

7. KHAN, Urmee: Twitter should win Nobel Peace prize, says former US security adviser. The Telegraph, July 07, 2009. < http://www.telegraph.co.uk/technology/twitter/5768159/Twitter-should-win... > Látogatva: 2011.11.29.

8. MACKINNON, Rebecca - MOROZOV, Evgeny: Firewalls to Freedom. Project Syndicate. February 24, 2009. < http://www.project-syndicate.org/commentary/morozov1/English > Látogatva: 2011.11.28.

9. MARKS, Joseph: Social media's role in Arab spring still unclear. Nextgov, September 16, 2011. < http://www.nextgov.com/nextgov/ng_20110916_4696.php > Látogatva: 2011.11.14.

10. MOROZOV, Evgeny: More analysis of Twitter's role in Moldova. Foreign Policy, April 7, 2009. < http://neteffect.foreignpolicy.com/posts/2009/04/07/more_analysis_of_twi... > Látogatva: 2011.11.29.

11. NATO Review: Arab spring = Facebook revolution #1? < http://www.nato.int/docu/review/2011/Social_Medias/Arab_Spring/EN/index.htm > Látogatva: 2011.11.14.

12. RÉPÁSSY Balázs: Lemondott a fülöp-szigeteki elnök. Index.hu, 2001. január 19. < http://index.hu/kulfold/estrada0119/ > Látogatva: 2011.11.28.

13. ROSE, Gideon: Digital Power: Social Media And Political Change. Council on Foreign Relations, Transcript. March 31, 2011. < http://www.cfr.org/health-science-and-technology/digital-power-social-me... > Látogatva: 2011.11.22.

14. SALEM, Fadi - MOURTADA, Racha: Arab Social Media Report. Dubai School of Government, Vol. 1, No. 1, January 2011. < http://www.dsg.ae/portals/0/ASMR%20Final%20May%208%20high.pdf > Letöltve: 2011.12.03.

15. SCIOLINO, Elaine: The World: Franco's Still Dead; In Spain's Vote, a Shock From Democracy (and the Past). The New York Times, March 21, 2004. < http://www.nytimes.com/2004/03/21/weekinreview/world-franco-s-still-dead... > Látogatva: 2011.11.28.

16. SHIRKY, Clay: The Political Power of Social Media. In: Foreign Affairs, January/February 2011, Volume 90, Number 1. < http://www.foreignaffairs.com/articles/67038/clay-shirky/the-political-p...? > Látogatva: 2011.11.22.