Szomjazó Közel-Kelet

Thirsty Middle East
Golan Heights
Jordan
Jordan
West Bank
Middle East Map 1
Middle East Map 2
Water Crisis in the Middle East
Golan Heights
Israel Water Map
Israel Water Systems
Middle East Groundwater

A fejlett országokban élő emberek egy részének még talán ma is az a meggyőződése, hogy az ivóvíz szinte kimeríthetetlen mennyiségben áll rendelkezésre. Mind tudjuk, hogy víz borítja a Föld felszínének közel 71%-át. Vannak, akik hajlamosak ebből arra következtetni, hogy víz tekintetében nincs mitől tartanunk, hiszen van belőle bőven. Ezzel szemben 2020 felé közeledve a világ több pontján is az édesvízkészletek hiánya jelenti az egyik legsúlyosabb problémát. Ivóvíz szempontjából a Közel-Kelet valamennyi országa ínségre van kárhoztatva, ezért itt a legnagyobb a valószínűsége egy vízválság kialakulásának. Cikk letöltése - 984 KB (PDF)

Szomjazó Közel-Kelet

A fejlett országokban élő emberek egy részének még talán ma is az a meggyőződése, hogy az ivóvíz szinte kimeríthetetlen mennyiségben áll rendelkezésre. Mind tudjuk, hogy víz borítja a Föld felszínének közel 71%-át. Vannak, akik hajlamosak ebből arra következtetni, hogy víz tekintetében nincs mitől tartanunk, hiszen van belőle bőven. A valóság ezzel szemben az, hogy akadnak olyan vízhiánytól szenvedő térségek a világon, ahol mindennapos a szomjúság, ahol már régóta felismerték, hogy tévednek akik azt hiszik, hogy a víz kimeríthetetlen erőforrás. Nem véletlen, hogy a környezeti problémák az elmúlt években kiemelt fontosságú nemzetközi kérdésekké váltak, sőt, egyes politikusok szerint a demokrácia, a prosperitás, a biztonság, a nemzetközi együttműködés és a környezetvédelem ma már szervesen összefüggenek egymással.

Ha vetünk egy rövid pillantást bolygónk vízkészletére, láthatjuk, hogy a Föld teljes vízkincsét a kőzetburok kémiailag kötött vize, valamint a felszíni vízkészletek adják. Előbbit megközelítő pontossággal sem tudjuk megbecsülni, utóbbi ugyanakkor jól ismert, összesen 1 milliárd 384 millió km3. Ennek a felszíni víztömegnek azonban 97 szézaléka az úgynevezett világtengerben hullámzó sósvíz, amely fogyasztásra és növénytermesztésre egyaránt alkalmatlan. A maradék alig 3 százaléknyi édesvíz 90 százaléka ráadásul a hó- és jégtakarókban van, ezért a rengeteg víznek tulajdonképpen csupán 1 százaléka használható fel közvetlenül.

A jó minőségű édesvíz alapvető emberi szükséglet, nélkülözhetetlen természeti erőforrás minden társadalmi tevékenységhez, mint például az élelmiszer- és az engergiatermelés, vagy a hulladékhasznosítás és az iparfejlesztés. Földünk vízforrásainak megoszlása ugyanakkor egyenlőtlen és rendezetlen, sőt, a világ egyes régiói extrém vízhiányban szenvednek. A drasztikus népességnövekedés és az emelkedő életszínvonal egyre több vizet követel, miközben a globális klímaváltozás egyre problematikusabbá és bizonytalanabbá teszi a vízellátást. Ennek következtében a 21. század folyamán minden bizonnyal növekedni fog a valószínűsége annak, hogy a vízkészletek és az ellátórendszerek katonai műveletek célpontjaivá, esetleg háborúk eszközeivé válnak, illetve a nemzetközi kapcsolatokban egyre nagyobb szerepet játszik majd a víz elosztásának kérdése.

Jelenleg a Föld lakosságának harmada nem jut elegendő mennyiségű, vagy megfelelő minőségű ivóvízhez. Ez a probléma ráadásul egyre súlyosbodik, 2050-re már több mint 8 milliárd, 2100-ban pedig várhatóan 10 milliárd ember igényli majd a tiszta vizet. A népesség számának rohamos növekedése szempontjából kritikus területnek számít Afrika, Latin-Amerika, Ázsia és a Csendes-óceáni térség. Számos állam – különösen Afrikában, Közép-Ázsiában, valamint a Közel-Kelet térségében – 1 főre vetített vízfogyasztása nem éri el a kritikus határértéknek tekintett évi 1000 köbmétert. Ezekben a térségekben különösen fontosak a békét elősegítő és fenntartó intézkedések a konfliktusok elkerülése érdekében. A vízmegosztási kérdések átfogó, valamennyi érintett fél bevonásával történő rendezése nélkül, a világ számos régiójában nem biztosítható hosszantartó béke. Márpedig a vízhiány megoldása csak összefogással lehetséges. Ehhez az szükséges, hogy az érintett államoknak legyen elég bölcsessége és akarata a vízmegosztási kérdések rendezéséhez, hiszen a víz ugyanúgy lehet a kooperáció és az integráció közvetítője, ahogy a konfliktusok kiéleződésének oka is.

A Közel-Keleten a vízforrásokhoz való hozzáférés mindig is a regionális politika egyik kulcskérdése volt. Miközben a Perzsa-öböl államainak geopolitikáját erőforrások tekintetében a régió legnagyobb mennyiségben fellelhető, a nemzetközi kapcsolatokat leginkább befolyásoló olaj határozza meg, valójában a térségben csak szűkösen rendelkezésre álló víz nagyobb hatással van a közel-keleti országok közötti kapcsolatokra, mint a „fekete arany”. Ezért a megfelelő mennyiségű és minőségű készletek hiánya akarva-akaratlanul több közel-keleti vezetőt is szokatlan szövetségekbe, illetve összetűzésekre kényszerített.

Ahol a víz az úr

Ivóvíz szempontjából a Közel-Kelet valamennyi országa ínségre van kárhoztatva, ezért talán ez a régió a legjobb példa egy olyan térségre, ahol a vízellátás stratégiai jelentőségű. A régió egyre növekvő népessége, mezőgazdasága és iparosodása, valamint emelkedő életszínvonala egyre több édesvizet követel, miközben a vízforrásokhoz való hozzáférést szárazság és szennyezettség korlátozza, a háborúk és a rossz felhasználás következtében pedig az értékes készletek egy része egyszerűen kárba vész. A problémához az is hozzátartozik, hogy az iszlám vallás tiltja az alkoholfogyasztást, ezért a muzulmán hívők a tea és a kávé mellett leginkább vizet fogyasztanak az asztalnál.

Izrael, Jordánia és a hozzájuk hasonló közel-keleti államok már nincsenek messze a rendelkezésükre álló összes vízforrás felhasználásától. A zsidó államnak és a Hasemita Királyságnak már az 1990-es évek elején megjósolták, hogy a 2010-es évekre mezőgazdaságuk, és ennek következtében élelmiszerbiztonságuk is veszélybe fog kerülni. John Anthony Allan, a virtuális víz elméletének megalkotója szerint a Közel-Kelet gyakorlatilag már az 1970-es években „kifogyott a vízből”, és napjainkban jórészt a régión kívülről beáramló készletektől függ, melyek legfőképpen élelmiszer-import formájában érkeznek a térségbe. Megjegyzendő, hogy a közel-keleti vízproblémáknak csupán az egyik eleme a rendelkezésre álló források szűkössége. Hasonlóan fontos tényező emellett a pazarló felhasználás.

Egyes szakértők szerint a közel-keleti országok a technológia és a vízforrások kölcsönös megosztásával ki tudnák elégíteni a régió lakosságának fogyasztási szükségleteit. Az etnikai és vallási rivalizálások közepette azonban a vízhiány csupán egy probléma a sok közül, mely megoldása áldozatul esett a térségre jellemző politikai dinamikáknak, melyek visszatartják az egyes népeket attól, hogy megbízzanak egymásban, vagy hogy a másikhoz forduljanak segítségért. Ahogy Uri Shamir izraeli hidrológus professzor fogalmazott a National Geographic egyik újságírójának még 1993-ban: „Ha megvan a politikai akarat a békéhez, a víz nem jelent majd akadályt. Ugyanakkor, ha okot akarsz a háborúra, a víz számos kedvező alkalmat adhat.”

Mivel a víz létfontosságú a túléléshez, mindig számolni kell majd a nemzetközi vízforrások megosztása miatt kialakuló konfliktusok lehetőségével. A vízkonfliktusok intenzitását számos tényező befolyásolhatja – mint például az adott régió vízrajza és geopolitikája –, ám leginkább olyan térségekben lehet válságok kialakulására számítani, ahol száraz az éghajlat, a szomszédos országok kapcsolata amúgy sem mentes a politikai konfrontációktól, illetve, ahol a népesség évi vízszükséglete meghaladja a rendelkezésre álló készletek mennyiségét. A Közel-Keletre mindez elmondható, így a Nílus, a Jordán, a Tigris és az Eufrátesz vízrendszerei esetében is folyamatosan fenn áll az esélye egy vízkonfliktus kialakulásának. Erre már korábban is volt példa. Nem véletlenül figyelmeztetett 1979-ben Anwar Szadat egyiptomi elnök, hogy „az egyetlen dolog, ami újra háborúba sodorhatja az országot, az a víz”. Nem sokkal később, 1985-ben Boutros Boutros-Ghali, későbbi ENSZ-főtitkár is figyelmeztetett, egyiptomi külügyminiszterségének idején, hogy „a következő háborút a Közel-Keleten a vízért fogják vívni”.

A helyi vízkonfliktusok évtizedek óta szították a feszültséget a régióban. 1967-ben Izrael tüzérségi tűz alá vette Jordánia és Szíria egyik duzzasztógátját a Jarmuk folyón. 1975-ben Szíria és Irak majdnem egymásnak esett, miután Damaszkusz és Isztambul két új duzzasztógát segítségével feltöltötte saját víztározóit, ami komoly mértékben apasztotta az Eufrátesz vízszintjét. Izrael és a palesztinok között szinte állandó a vita a ciszjordániai vízforrások megosztásáról. A nagyrészt a Nílus vizére utalt Egyiptom is aggódhat, hogy a felső szakaszon elhelyezkedő országok mikor fognak nagyobb részt követelni a folyó vizéből, hiszen a Nílus-völgyében lévő valamennyi államra jellemző az éhség, a szegénység, a kontrollálhatatlan népességnövekedés és a rendelkezésükre álló nyersanyagforrások lehetőség szerinti maximális kiaknázása. Lester Brown, a Keleti Politikai Intézet elnöke szerint 2050-re Etiópia, Egyiptom és Szudán lakossága elérheti a 380 milliót, amelynek ellátásához Addisz Abeba részéről a Kék-Nílus, Khartúm részéről pedig a Fehér-Nílus vize lenne elengedhetetlen. Amennyiben nem születik megoldás, elképzelhető, hogy a Nílus sokkal kisebb vízhozammal érkezik majd egyiptomi területre, mint manapság.

Az elmúlt négy évtizedben végbement demográfiai robbanás csak növelte a régió vízlelőhelyeinek megosztása nyomán kialakult feszültséget. A Közel-Kelet és Észak-Afrika (MENA) népessége 1950 és 2000 között 100 millióról közel 380 millióra, azaz 3,7-szeresére nőtt, felülmúlva a világ bármely másik térségét. A régióban élő emberek száma az 1980-as években rekord szinten, évi 3 százalékkal gyarapodott. A modern – noha elemi szintű – egészségügyi szolgáltatások térnyerése a közegészségügyi beavatkozások, például az antibiotikumok és védőoltások alkalmazása az 1950-es évektől mind hozzájárultak a halálozási ráták gyors csökkenéséhez, miközben a születések száma alig csökkent, ami magas népszaporulatot eredményezett. A Világbank 2005-ös előrejelzése szerint a Közel-Kelet és Észak-Afrika lakossága 2025-re elérheti a 430 milliót, holott 1960-ban még csak 100 millió volt, míg napjainkban 311 millió fő a népesség száma. Ennélfogva az egy főre jutó átlagos vízmennyiség minden bizonnyal tovább fog zsugorodni a jelenlegi, már így is alacsony szint alá. Érdemes megjegyezni, hogy miközben a Közel-Kelet és Észak-Afrika adja a világ népességének több mint 5 százalékát, a régió csak a globális vízforrások 0,9 százalékával rendelkezik.

Becslések szerint a Közel-Keleten a legnagyobb a valószínűsége egy komoly vízválság, illetve vízkonfliktus kialakulásának, hiszen ebben a térségben mindössze néhány nagyobb folyó (a Tigris és az Eufrátesz, a Nílus és a Jordán) szolgál vízforrásául. A térség államai Egyiptomtól Szíriáig, Szaúd-Arábiától Irakig, Izraeltől Jordániáig mind vízhiánnyal küzdenek. Az egy főre jutó, évente újratermelődő vízkészlet Törökországban a legnagyobb (körülbelül 1500 m3/fő), de még ott is az európai átlag alatt van. A vízhiányt kiemelt fontosságú kérdésként kezelő Izraelben 300 m3/fő ez az érték, ugyanakkor a Palesztin Hatóság területén 175-180, Katarban 35-40, míg Kuvaitban csupán 12-15 m3/fő. Észak-Afrika, valamint a Közel- és Közép-Kelet közel 75%-át sivatag borítja, ezért komoly kihívást jelent a szárazság és a kevés, koncentráltan hulló csapadék. A folyamatos népességnövekedés csak súlyosbítja a helyzetet, ezért mihamarabb úrrá kell lenni a demográfiai folyamatokon. Ehhez azonban elengedhetetlen a térség stabilizálása és demokratizálása, illettve tartós békéje. A politikai bizalmatlanság azonban gyakran megakadályozza az eleinte amúgy ígéretesnek induló kezdeményezéseket is. Jellemző, hogy a Közel-Keleten az interdependenciát tulajdonképpen a függetlenség ellentéteként értelmezik, ezért nem meglepő, hogy minden állam minden területen önellátásra törekszik, mert senki sem bízik a másikban.

A teljes cikk letöltése - 984 KB (PDF)

Vissza az elejére